Általános Világlerás

Álljon itt mindaz, amit a világról általánosan ismerni illik.

A Varázslásról

„Ebben a világban - mint állítólag a legtöbb hasonlóban, ha hinni lehet a párhuzamos világok elméletében - a mágia jelen van. De nem az egyszerű emberekében! Nem is szabad, hogy ez a nemes tudomány valaha a pórnép szórakoztatásába, s holmi bazári mutatványosok ripacskodásába fulladjon!” – Colbert VanWertictus - A Mágia Alaptézisei

A varázslás olyan hatalom, amelyet kemény tanulási munkával sajátít el mindenki. Még a legkiválóbb tehetségeknek is egy emberöltő szükséges, hogy mesterré váljanak, s egy emberöltő is kevés lenne, hogy a mágia természetét teljesen kiismerjék! Nem oly egyszerű tudomány ez, mint felépíteni egy palotát, vagy megkomponálni egy zeneművet, így igazán egy-egy mester már sikerként könyvelheti el, hogyha két egymással harmonizáló mágiaághoz ért, s akkor bizony ő életét s minden örömét a tanulásnak és gyakorlásnak szentelte, családra és fegyverforgatásra ideje nem volt.

A mágia épp ezért is igen ritka dolog. Persze ebben közre játszik az is, hogy igen kevés személyekben van meg a varázsláshoz való affinitás, s olykor ha mégis valaki vére örökli e tudást, talán sosem mutatkozik meg, vagy ha mégis, a családnak nincs rá kisebb vagyona, hogy kiművelje a gyermeket. Egyes fajoknál egyértelműen jelentkezik a varázsosság minden születendő gyermeknél, ilyenek például az elfek. Ám kimagasló tehetséget pusztán a nem emberi mivoltuk nem ad egyik ilyen különleges fajnak sem, egyszerűen csak a varázshasználók gyakrabban jelennek meg ezen népeknél, számukra ez természetes ajándék.

És mi is az, amit varázslatnak hívunk? Először is tudás. Varázsszó, ima, mantra nélkül nincs varázslat. Másodszor koncentráció. Az elmélyülés a varázs fonalának megragadása, érezni, ahogy ujjaink között ott tekereg, csúszik, s tudni kell megzabolázni, vagy mindent porig rombol! A harmadik pedig a felkészültség. Ha a szükség úgy hozza, nem gondolkodhatunk órákat egy varázslat szövegén, vagy lapozgathatjuk a jegyzeteinket. A leghasznosabb varázslatainkat minden hajnalban ismételjük el, hogy felkészültek legyünk! Aki tehát csak úgy harc közben kalimpál, az bizony érdemi varázslatot nem fog létrehozni!

Általában igaz, hogy minél nagyobb dolgot akarunk véghezvinni, annál nagyobb koncentrációra van szükség. Egy egyszerű illúzió, kisebb tűzgömb, vagy rövid levitáció nem igényel nagy erőfeszítést (ez nem jelenti, hogy nem igényel erőfeszítést), ám ha valami hosszabb idejű, erősebb hatású mágiát akarunk alkalmazni, akkor ahhoz meg kell teremteni a zavartalan környezetet a koncentrációhoz, időt kell engedni a varázs megformálásához, és ilyen esetekben rá kell szánni bizony néha a saját erőtartalékainkat is! A feltöltődés pedig a test számára pusztán pihenés, de a varázsforrás néha nagy áldozatot követel!

Fentiek tükrében tehát minden varázshasználónak ajánlom, hogy megfelelő óvatossággal járjon el saját és környezete épségének megóvása érdekében!

Az oldal tetejére!

A Fegyverekről

Tudvalevő hogy az ember leleményes, és fegyvernek minősül kezében már egy székláb is. De ha a kalandor a kocsmai verekedésen túllép, hamar szembe találhatja magát a valódi fegyverzetekkel, és természetesen az ellenük való megfelelő védelemmel.

Klasszikusan a kovácsolt fegyverek közül a legelterjedtebbek szúró, vágó és zúzófegyverek. Ide tartoznak a mindenféle tőrök, kardok, bárdok és alabárdok, buzogányok, csatafejszék, lándzsák. Ezekkel találkozik leggyakrabban az egyszeri hősjelölt. (Kevésbé elterjedt a hősök fegyver-felhozatalában a vasvilla vagy a kiegyenesített kasza, hisz ezekkel sárkányt ölni épp annyira körülményes, mint pusztakézzel móresre tanítani a nevezett bestiát! Hagyjuk meg hát a parasztoknak a jó földművelő eszközeiket!) Kevésbé bátor és elszánt, vagy ütés-bíró kalandorok előszeretettel alkalmaznak rövid és hosszúíjakat, reflexíjakat, számszeríjakat, alattomosabbak dobótőröket és csatacsillagokat, erőszakosabbak dobófejszéket és dobódárdákat.

Mindezen gyilokfegyverek ellen leghatásosabb védelmet a pajzsok és páncélok adnak. Míg egy egyszerű ökölpajzs keveset fog fel, de legalább könnyű, egy csepp-pajzs állandó emelgetéséhez már nem elég a törékeny alkat, vagy szikár izomzat. A vértek sem képeznek kivételt, míg egy elf vadász, vagy hajlékony, fürge orvgyilkos elvisel egy vékony, kevesebbet védő, de mozgásában nem zavaró bőrvértet harc közben, addig egy valamire való harcos felveszi a lamellás vértezetet vagy a láncinget, ha csatába megy. Egy lovag pedig széles vállain nem csak a birodalmat kell, hogy megbírja, hanem a teljes lovagi vértezetét is, melyben se fürge nem lesz, se hajlékony, de legalább addig üthetik, míg el nem fáradnak, hisz tényleg tetőtől-talpig véd.

Mindezen felszerelések természetesen minél munka- és anyagigényesebbek, annál drágábbak is! Az ezüstözött kard, a mithril páncél jóval többe kerül, mint az acél, és hogy egy fegyvernek állandó bűvereje is legyen, az már szinte megfizethetetlenül ritkaságszámba megy.

A haditechnikába néhány év alatt szó szerint berobbant a lőpor, melynek előállítása királyi monopólium, beszerzése nagyon nehéz. A csatatereket és haditaktikákat alapvetően változtatta meg ezzel a lőfegyverek megjelenése.

A jelenlegi ismeretek szerint nem túl gyakori ugyan a kanócos tűzfegyverek jelenléte, de előfordulhat, hogy a kalandor kaparint egyet magának. Amennyire nagy felfedezés, olyan körülményes is ez az elöltöltős csoda, hisz nem csak betölteni nem egyszerű, de célozni és elsütni sem, ráadásul ugyancsak szeszélyes egy bestia, hisz könnyen besül, ami ilyenkor jobb esetben azt jelenti, hogy nem sül el, rosszabb esetben pedig a használójában okoz kárt. Töltenek bele egyetlen ólomgolyót, de ólomsörétet is egyaránt.

A tűzfegyvereknek leginkább az ostromtechnikában van szerepük. A kőgolyókat okádó ágyúk, csatasárkányok, pattantyúk, houfnicék félelmetes urai Terra Antiqua csatatereinek.

Az oldal tetejére!

Egyes egroniai ember népcsoportok

A királyság területén az évezredek során különböző népek fordultak meg, s keveredtek össze, lett légyen annak oka a háborúskodás, a kényszerű, vagy jószomszédi együttélés. Főbb népcsoportjai a következők:

Egrón:a birodalom államalkotó, és lakosságának nagyját adó népe. Kultúrájuk meghatározó eleme a ló, mit inkább tekintenek harci eszköznek, és szakrális lénynek, semmint haszonállatnak. Az óidőkben félig letelepedett, nagyállattartó életmódot fojtató katonanép volt, s a harci erényeket a mai napig mindennél előbbre tartja. Makacs, döjfös, lázadásra, cívódásra hajló nép, minek vére -ha nem is mutatja mindig- sosem nyugszik meg igazán. A mulatságra mindenkor kapható, csakúgy mint a vérontásra, s kardért olykor előbb nyúl, mint hogy hangját egyáltalán megemelné. Mondják barátnál jobb, s ellenségnél rosszabb nem kell az egrónnál. Küllemüket tekintve a fekete-egrónok hordják magukon változatlanul az ősi vérvonal jegyeit. Hantföld, Alvidék, Koronaékkő és az Adomány vidékén jellemző fajtájuk. Középmagas termettel, szikár alkattal bírnak, mi az Adomány vidékén, a szilvánoknál gyakorta párosul nagycsontúsággal. Vonásaik élesek, hajuk sötét, gyakran fekete, szemük színe ezzel szemben világos, mézbarna, kék, zöld,szürke, sőt, savószínű is olykor. A fehér-egrónok már a karagáj uralom elől menekülő nyugati lakosság jegyeit hordozzák az évszázados keveredés hatásaként. Hajuk világosabb, felépítésük erőteljesebb, vonásaik kevésbé határozottak. Felvég, Folyamköz és Koronaékkő északi részén él zömük, de szórtan az egész birodalomban megtalálhatók. A szilvánok magukat a Zarra előtti lovas birodalom előkelő harcosaitól eredeztetik, így fekete-egrónok maguk is, mégis saját identitással rendelkeznek. Családjuk származását kínosan számon tartják, s végtelen büszkék rá, hogy ekeszarvat nem, csupán kard markolatot fogott minden ősük. Az adomány erdővidékén, a Vörös-hegység lábainál élnek, hagyományosan határőriző szerepet látnak el, s bizonyos kiváltságokkal rendelkeznek, úgy mint egy összegben adózás, előljáróik szabad megválasztása.

Wetomann: a hagyomány szerint Silva Vetus tartományából, Zarra bukása után menekült nép. Eleik a császári hadtól megveretvén hajózták át a Rideg-tengert és alapították meg a Sever Királyságot, maradékuk Egronia királyánál kért menedéket a nomád hódítók elől. Mint hogy remek mesteremberek, ügyes kereskedők és általában véve szorgalmatos nép volt, az uralkodó szívesen látta őket országában. Az idők során szigorúan maguk közt házasodtak, köreikbe mindmáig meglehetősen nehéz bejutni, mi nem is csoda, hisz túlélésük záloga mindig is összetartásuk volt. A szabad királyi városok tehetős lakosságát nagy részben ők adják, kereskedők, iparosok, bankárok, bányászok ők, de a tudományok művelésében is élen járnak. Mértékletességük, fösvénységük, hidegvérűségük, s hogy mindenre hajlamosak üzletként gondolni, gyakorta teszi gúny tárgyává őket, s irigységnek célpontjává, hogy a wetomann patríciusok és kalmárok bizony tekintélyes vagyon felett rendelkeznek. Megjelenésüket tekintve magasak, erős csontozatúak, halvány,már-már sápadt börűek, a férfiaknál széles vállak, a nőknél erőteljes keblek jellemzőek. Hajuk világos, akár csak szemük színe.

Szluzsnik: Mordavar felől szivárogtak át a Vörös-hegység hágóin nyájaikat követve. A moradokkal rokon pásztornép. Havasi esztenák juhászai, kik tavasztól télig a nyájjal élnek, erdei mészégetők, vándor kézművesek, favágók és ügyes kezű ácsok. Nagyobb részt jobbágyi sorban élnek valamely úr birtokán, bíráik a kenézek fogják össze őket, s felelnek velük uraik felé. Vidám egyszerűségben élő, vendégszerető nép, ugyanakkor hajlamosak az alakoskodásra, árulásra, ha érdekük úgy kívánja. Alkatuk karcsú,bőrük napbarnította, hajuk gyakorta szalmaszínű avagy egérbarna. Leányaik híresek könnyen kapható természetükről, hamar virágba boruló és gyorsan hervadó szépségükről.

Romani: Világok vándora ez a csavargó népség, kikről a legjelesebb tudó fők sem tudják, mely tájról érkeztek Egroniába. Örökké úton vannak, legértékesebb kincsük a szabadság, s úgy mondatik a négy fal között egyikük sem bírja sokáig. Léhűtők, örök bajkeverők, ám találékonyságuk legendás, a jég hátán is megélnének. Nem tartoznak szolgálattal senkinek, ha csak nem rabszolgának fogják össze őket, ám a béklyón csak sorvadoznak. Muzsikusok, csepürágók,lócsiszárok,tolvajok,vályogvetők,fafaragók,kovácsok. A természetfelettivel- ha a pletykáknak hinni lehet- igen nagy barátságban vannak. Tarka szekereikkel, erdőn-mezőn megbúvó, füstös kunyhóikkal az egész birodalomban találkozni. Jellemző jegyeik az olajbarna bőr, ében színű haj, folyvást nevető, ábrándos bogárfekete szemek.

Öbölvidéki: Zarrai eredetű maradéknép a Tengermelléken, mi a mondás szerint előbb tapodta a cédrusfa hajópadlót, mint a száraz talajt. Lobbanékony, haragtartó nép, ki a legcsekélyebb udvariatlanságot is kész bármely pillanatban pengével megtorolni. Az atyafiság társadalmukat a legmélyebb rétegekig átjárja, így mindig van, ki a bosszú és a becsületgyilkosság hagyományának eleget téve vérrel mossa le a sérelmeket, érje az a Család bármely tagját. Asszonyaik rendkívül szenvedélyesek és tőrt rejtegetnek szoknyájuk alatt, minek számos más vidékről való csalfa szerető itta már meg a levét. Kiváló hajóácsok, halászok, leleményes kufárok és ádáz harcosok, kik között a zsiványkodás ugyanoly bevett kenyérkeresetnek számít, mint más mesterség. Bőrük szélcserzette, hajuk hullámos és sötét, gyakran napszítta, vonásaik merészek, mik vad külsőt kölcsönöznek nekik.

Vallet: Harmatföld őslakos népe, kik már az egrón hódítás előtt is a tartomány területén éltek. Magukat sárkányoktól és sárkányölőktől származtatják, ehhez mérten nem szokásuk akárkinek térdet hajtani. Nehézkes, barátságtalan fajta, minek bizalmát nehéz megszerezni ám annál könnyebb elveszíteni. Vérük nehezen forr fel, de haragjuk előtt nem áll meg ember fia. Mivel ezredévek óta e tájon laknak, többet tudnak a föld náluknál is ősibb dolgairól, mint bárki, s elég idejük volt rá, hogy megedződjenek a Köd teremtményeivel vívott közdelemben. Azzal foglalatoskodnak, mit Harmatföld televénye ad számukra: földmívesek, szeszfőzők, gulyások és vadorzók. Termetük robosztus, sápatag bőrük gyakran szeplőkkel tarka, hajuk nem ritkán rőtvörös,vagy gesztenyeszínű.