Egronia - Egron Királyság

Általános leírás Területek Domborzat Gazdaság Történelem Társadalom Vallás és Egyház Hadszervezet Külpolitika

Főváros: Koronaékkő Államforma: Királyság (jelentős nemesi önállósággal)

Terület: 494 000 négyzetmérföld (É-D~ 680 mérf. K-Ny~720 mérf.)

Népesség: Megközelítőleg 5 600 000 fő Átlagos népsűrűség: 38 fő/négyzetmérföld

Pénznem: Egron tallér (1 arany-10 ezüst, 1 ezüst -10 réz, 1 arany-100 réz)

Vallás: Elsőbbséget élvez az Örök Fény hite, de általános vallásszabadság uralkodik. Az emberáldozó vallások tilalmasak.

Domborzat: A birodalom domborzata vegyes képet mutat, javarészt dombvidékekből és alföldekből áll.

Tengerek: Rideg-tenger - hideg áramlású tenger, többnyire csendes. Bíbor-tenger - meleg áramlású tenger, többnyire viharos.

Hegységek: Sárkánygerinc - a legöregebb vonulat, lekopott röghegység. Vörös-hegység és Zúgó-hegyek - magasra törő fiatal lánchegységek.

A folyók bő vízhozamúak, nyugodt folyásúak, kivéve a Haragost, mely ugyancsak sebesen mossa a partjait, míg el nem éri a Zubogót.

Éghajlat: Javarészt szárazföldi, északon hideg áramlatú óceáni hatás érvényesül, az ország belsejében száraz-kontinentális, a délkeleti országrész már a mediterrán égövbe nyúlik. A növényzet ennek megfelelően alakul.

Államforma: Királyság (az uralkodó a Királyi Tanáccsal együtt gyakorolja a hatalmat). Az uralkodó az Eldalos-házból való IV. Barad, meglett korú, nem különösebben népszerű, ám nem is gyűlölt király, kit már inkább az asztronómia és alkímia érdekel jobban az államügyeknél. Egyetlen fiúörököse, ám több leánygyermeke is van.

Társadalom:Feudalizmuson alapuló társadalom. A tartományok élén zászlósúri nemesi házak állnak, rangban alattuk a középbirtokkal rendelkezők, városi polgárok, kisnemesek. A társadalom alján jobbágyok, kis részben rabszolgák (a rabszolgatartás nem tilalmas, de nem túl elterjedt az országban). A nemesek természetesen előjogokkal rendelkeznek, lényegében teljhatalommal bírnak a birtokaikon élő jobbágyok felett. A birtokok csupán fiúágon öröklődnek, leányok hozományként kaphatnak vagyont házasságkötéskor. Kivételes esetekben létezhet fiúsítás, de ezt csupán az uralkodó szentesítheti indokolt esetekben.

A társadalom főként patriarchális felépítésű, a nők nem bírnak egyenlő jogokkal a férfiakkal szemben, ahogy a gyermekek sem, akik 16 éves korukban válnak nagykorúvá.

Népesség: A fő népcsoport az egron ( 75%), mi több néprajzi egységre oszlik, de emellett az emberi faj jó néhány etnikuma megtalálható az országban. Az elfek (8%), törpök (10%), orkok (5%) államalkotó népekként ismertetnek el, az egzotikus fajokkal (2% )szemben általános a bizalmatlanság.

Mágia: A magasmágiát az arra fogékony és tehetséges (és vagyonos) ifjaknak oktatják a Magasegyetemen, a Beavatottak Stúdiumán, melyet a Beavatottak Páholya vezet, ám ők a népesség arányában meglehetősen kevesen vannak. Emellett az egyházi személyek rendelkeznek az istenek kegyéből szakrális mágiával. A profán varázslást űzőket nem üldözik, amíg nem érik őket feketemágia alkalmazásán.

Vallás: Az Egyisten hite az államvallás, ezen kívül általános vallásszabadság van érvényben, amennyiben elfogadják az egyház főségét. Az emberáldozó vallások tiltottak és üldözöttek az országban. A Hit jelképe a Naplándzsa és a Napkorongba foglalt Mindent Látó Szem.

Gazdaság: Az ország önellátó, behozatalra nem szorul, külhonból főleg luxuscikkeket áramoltat. Főként a mezőgazdaság dominál, a birodalom keleti fele iparosodottabb, városiasabb jelleget mutat.

Kereskedelem: Egy réz árán meg lehet venni egy vekni kenyeret vagy egy kancsó tejet. Egy ezüstért meg lehet szállni egy jó fogadóban bő vacsorával. Egy ló ára 6 ezüst, egy jó kardé ugyanennyi. Aranyárban csak a kincstárban beszélnek, hisz egy átlag paraszt egész életében nem látott aranytallért, egy év alatt teljes jövedelme kitesz három ezüstöt, de egy kisnemes éves bevétele már megvan tizenkét ezüst is, a nagybirtokosok pedig már 50-90 ezüst között termelnek ki hasznot maguknak évente. A katonák éves bére egy arany körül mozog, a kalandorokat egyszeri munkára 3-4 ezüstért bérlik fel. Egy latorra kiírnak ugyanennyi vérdíjat is, míg egy veszélyes szörnyetegre már akár 3 arany is lehet a jussa egy vállalkozó szellemű csapatnak.

Az oldal tetejére!

Területek:

Harmatföld: Észak-keleten a legkisebb egybefüggő uradalom, ám egyben a legegységesebb, hisz egy család kezébe összpontosul. Keleten a Vörös-hegység északi vonulatai taroznak hozzá, melyek nyugatabbra dombvidékké szelídülnek. A területen főként csak burgonya terem meg, de azt megtanulták a lehető legváltozatosabban felhasználni, akár háztartásban, akár étkezésben… akár párlatfőzésre. A Harapós Hajnal a birodalom legjobb vodkájának számít. A terület érdekessége, hogy kiterjedt erdővidék veszi körbe azt az öblöt, melybe a Haragos torkollik, és ahol a Téli Kastély áll, melynek szigete azonban a korona birtoka. Talán a kastély az oka annak, hogy Harmatföldön mindig akad egy-egy furcsa szerzet, a helyiek már igen kevés dolgon lepődnek meg. A terület központja Érctorony.

Folyamköz: Sárrétek, ártéri erdők, nádasok váltják itt egymást, s a Zubogó nyugati partját is kiterjedt mocsárvilág kíséri. Az emberkéz által megszelídített földek azonban termékenyek. A tartomány kisebb részét lankás dombok alkotják. A folyami halászat mellett nem ritkák errefelé a folyómenti aranymosó telepek sem. A tartomány népe semmiben nem szenved hiányt, amit a föld nem terem meg, azt a lakosság nádasok, erdők vadjaival, madaraival egészíti ki. A tartomány székhelye Zöldmező, mi tradicionálisan az egron uralkodók koronázó városa is egyben.

Felvég: Hatalmas kiterjedésű egyházi birtokok sokasága nyugaton, melynek központja Monostorerőd és Hárspalota. A terület északi része alföld, melynek talaja termékeny, de a tenger szeszélyét ellensúlyozni hivatott csatornák karbantartása sok munkáskezet von el a szántókról és mezőkről a partok mentén. A tengeri halászat és kereskedelem jelentős bevételi forrása a vidéknek. A legtöbb szent kegytárgy, kegyhely itt található, nem csoda hát, hogy oly sokan zarándokolnak erre.

Koronaékkő: Legnagyobbrészt dombvidék, melynek déli lankáin a szőlő- és gyümölcstermesztés adja a fő megélhetést. Teljes mértékben a kincstár kezelésébe tartozó területek ezek, melyen csak az uralkodóhoz legközelebb eső nemesség birtokolhat ajándékként, de nem tulajdonként, és gazdálkodhat rajta a korona javára. Koronaékkő központja maga a székváros, mely szintén Koronaékkő névre hallgat. Koronaékkő különlegessége az a titkos eljárás, amivel a Királyvér névre keresztelt vörösbor, és a Sápadt Hercegnő névre keresztelt fehérbor készül, melyek széles e világon a legnívósabb boroknak számítanak, és csak az udvari mesterek erjeszthetnek Naparanyt, mely különleges ízesítésű, enyhén édeskés pezsgő bor.

Alvidék: Két folyó közé szorult síkföld, melynek sós partjain megannyi halászfalu és kisebb kikötőváros áll. Két nagy központja Borszék, mely a folyami borkereskedelmi útvonal a tenger felé a fővárosból, és Boldogszék, mely mindig is királynői hozománybirtok volt, és a téli szállások egyike. Az Alvidék kimagasló a kalászosok termelésében és széleskörű felhasználásában, két határfolyója és több kisebb patakja mentén megannyi vízimalom őröl, de emellett remek szeszt is tudnak főzni árpából és malátából.

Tengerbirtok: Az ország legmelegebb vidéke, a tartomány egyrészt a Cápafog-öbölbe szórt kisebb-nagyobb szigetekből áll, másrészt a szárazföld déli ívéből. A zöldellő szigetek és zátonyok köze, türkiz vizű öblök a melegtengerek bőséges áldását juttatatják a halászhálókba. A leghíresebb hajóépítő műhelyeket és mestereket itt találni, csakúgy, mint a legtöbb lőpormalmot, hiszen az errefelé gyakori csipkés torkú, kénes barlangok adják az elegy egyik legfőbb alapanyagát. A tartomány gazdaságát főként a halászat és a kereskedelem adja. Bár a földek soványak, sok gyümölcs (citrusfélék, füge, olajbogyó) csak emit terem meg az országban. Lakói hírhedtek lobbanékony, harcias és bosszúszomjas természetükről. Társadalmuk nemzetségek szerint tagolódik, mi védelmet nyújt tagjai számára a jobbágysorba süllyedéstől, ám egymás közti belháborúik és leszámolások meglehetősen gyakoriak, miket egyedi, íratlan szokásjoguk szabályoz. E vidék fiai adják a királyi haditengerészet gerincét, ám a zsoldosmunka és kalózkodás is gyakori közöttük. A tartomány székhelye: Vöröstorony és Orombánya.

Adomány: A hatalmas kiterjedésű ősöreg erdősség az elfek birtoka, teljes mértékben az ő uradalmuk, de nyugati határán a Haragos mentén jópár ember és félelf lakta falu is megtalálható. A fő megélhetést az erdő adja, lakosai hagyományosan kanászok, szén-hamuzsír- és mészégetők, favágók, zsoldosok, leleményes vadorzók, de innen kerülnek ki a birodalom legjobb vadászai, kutyapecérei, kik aztán nemesi udvarokhoz szegődnek el. A tartomány székhelye Zubogó városa.

Hantfölde: Javarészt dombvidék, széles mezői az ország éléstárát gazdagítják. Az itt élő katonanemesség a hajdani egron törzsek előkelőitől származtatja magát, épp ezért a kiváltságaira, becsületére rendkívül büszke. Emitt a legrongyosabb paraszt nagyapja is kurtanemes volt, épp ezért fegyverviselésre jogosult, s a vidék nagynevű nemesi családjainak is szegről-végről rokona. Nem véletlen, hogy a legtöbb lázadás, pártütő felkelés is itt robbant ki a történelem folyamán. Központja Hantváros.

Az oldal tetejére!

Domborzat és természetrajz:

Az országot észak-északnyugaton a Rideg-tenger határolja, mibe az Istenkegy gyakori áradásoktól elsimított, tőzeges alföldje érkezik nyugaton, és a Haragos és a Molnár-folyó bő vízhozama zubog le a ködös Harmatföldön keleten. Itt telente jeges vizet hasítanak a halász és hadihajók. Nyugatról a Sárkányhát alacsony röge alkot falat a Karagáj Kánság vad lovasnomád földjei felé. Délnyugaton a Bíbor-tenger nyugodt vizeiben gyöngyhalászok keresik a ritkaszámba menő bíbor és fekete igazgyöngyöket. Délen a hadiszerencse forgásától függően hol vazallus, hol ellenséges kalmárköztársaságok határolják, Zarovar Szabad Városaiból számtalan luxuscikk érkezik karavánokon. Délkeleten és keleten helyezkedik el a hol ellenséges, hol vazallus, olykor egymással is hadakozó Allenwell Császárság és a Mordavar Királyság. Északkeleten végezetül a mindig veszélyes Ködvadon terül el, ezernyi iszonyattal enyészettől sötét erdeiben.

Éghajlatát északon a Rideg-tenger felől érkező nyirkos szelek teszik nedvessé, s a kellemesnél kissé csípősebbé, hol a ködök az év majd minden szakában előfordulnak és a napot is meglehetőst gyakran árnyalják szürke felhők. A telek a hegyekben kíméletlenek, a partvidéken enyhébbek. A délkeleti füves lapályok már szelídebb záporokban áznak. A nyár északabbra hűvösebb, s csapadékosabb, míg az ország belseje felé a kiszámíthatatlan széljárásnak köszönhetően a folyók alföldjein és a nyílt füves pusztákon gyakori vendég a hőség és aszály.

Nyugaton a Sárkányhát gránitrögeit mintha farkasfogú szél csiszolta volna, legmagasabb csúcsa alig nyolcszáz lábbal nyúlik a tengerek szintje fölé. Magát a rögvidéket sűrű erdő borítja, többnyire hárs, tölgy, bükk és fenyőtársulásokkal. Délkelet felé haladva a Sárkányhát lassan szelídül lankás dombvidékké, melyen tölgy és bükk erdők végeláthatatlan, gyakran emberkéz sem érintette rengetegei terpeszkednek. E vidék híres gazdag vadvilágáról: míg a hegyi legelőkön zergék élnek, s rájuk az emberre is veszedelmes hópárduc les, a fenyvesekben nem ritka a hatalmas jávorszarvas, kékmedve, s a pettyes hiúz, addig a tölgyesekben bölény, szarvas és vadkan tanyázik, nagy örömére a vadász szenvedélyéről híres egron nemességnek. Mint egyházi birtok, maga a hegység számtalan szent remetének és zarándokhelyeknek egyaránt otthont ad.

Évezredek óta néz farkasszemet keleten a Vörös-hegységgel, minek Egronia birodalmáig ereszkedő nyúlványait borotvaéles, az életre szinte alig alkalmas bazaltcsipkék alkotják. A nyugati szürkéllő hegyhátakon szinte egész évben találni télről maradt hófoltokat. A sötéten zúgó fenyveseket csak az itt még zabolátlan folyók völgyeiben tarkítják irtásföldek, vagy sóbányák aknái. Ezzel szemben a Vörös-hegység jeges szakadékai mélyét, szélszaggatta lejtőit eleven teremtmény alig járja, a hegység

felhőkbe nyúló csúcsai és elzárt gleccservölgyei - hol az időjárási anomáliák sem ritkák- azonban máig felfedezetlenek.

Az országot több folyó tagolja jól lehatárolható tartományokra. Az Istenkegy és az Aranyág a nyugati területeket hasítja fel, míg a Borfakasztó, az Őzugrató és a Lassúvíz az ország középső részét szabdalja, a keleti vidéket pedig a Haragos választja le. Mindegyik bő vízhozamú, nagy folyó, nyugodt sodrással, utóbbi alól csak a Haragos kivétel. A Haragos és az Aranyág, valamint nyugat felől a Molnár-folyó, kelet felől pedig az Azúrkék folyama tölti fel északon a hatalmas Zubogót, ezt a természetes vízgyűjtő tavat, melynek déli oldalára egy kereskedővárost építettek fel azonos néven. Míg a folyók partjai széles nádasok tarkítják, addig a Zubogó nyugati oldalán, Folyamköz tartomány keleti és Hantfölde északi csücskében nyúlik el a hírhedt Nadályláp is, melyben nem csupán nádifarkassal és óriásvidrával találkozhat a balszerencsés utazó. A tó délkeleti és keleti oldala festői ligetekkel, s néhai hordalékdombok füzérével ékes, kedvelt nyaralóhelye a tehetősebb nemességnek.

Az oldal tetejére!

Gazdaság:

Az ország kedvező éghajlati viszonyainak következtében, szinte teljességgel önellátó. Határhegysége ásványkincsekben gazdag: sót, vasércet, és rezet bányásznak itt, s drágakövekben sem szenved hiányt, noha azok bányászata és csiszolása a hegyvidéki törpe klánok kezében van, kik ezzel adóznak a koronának. A bányászfalvakon kívül a havasi pásztortanyákat is láthat erre a vándor, habár az itt honos, borzas marhák tejéből kiváló sajtok készülnek, nem hasonlíthatók az alföldi legelőkön hízott kövér gulyákhoz, miket seregestül hajtanak vágóállatnak a környező országokba.

A dombok vidékén öles tölgyek, s kőrisek nőnek, feldolgozásuk sok családnak ad kenyeret, kik favágóként, faúsztatóként, szénégetőként dolgoznak a rengetegek mélyén. Nem egy fűrészmalom használja ki a hegyekből lecsorgó, jeges folyócskák haragját, s félvad disznókondák is makkolnak a tölgyesek alján. Az irtásföldeken hideget jól tűrő árpát és zabot termesztenek, ám ebből a piacra alig jut valamennyi.

A Borfakasztó vidéke ezzel szemben bő termője a búzának és rozsnak, rendezett gyümölcsöskertek, szőlőültetvények és legelők nyúlnak el a lusta lapályon, amerre csak a mocsaras réteket emberkéz megszelídítette. A napfény bővebben éri e tájat, ám a szelek szeszélyéből az aszály és jégverés is előfordul.

A főváros vidékén ellenben sűrű vendég az eső. Bár a talaj itt termékeny volna, a folyóvidék áradásai megnehezítik a gazdálkodást, ám a dombság és az alföld árui bőven áramlanak a két legfőbb kereskedelmi úton Koronaékkő piactereire, gabonatőzsdéjére. A halászat adja itt a főbb megélhetést, az apróhalak egész rajától a nagyobb folyami halakig bőséggel aratják le, mit a folyó kínál.

Az ország híres ácsainak ügyes kezéről, s kovácsainak munkájáról, tekintve, hogy a büszke, s heves vérű nemesség köreiben mindig is nagy igény mutatkozott a megbízható fegyverek iránt. Egyedül luxuscikkekből áramoltat be jelentősebb mennyiségű árut, mellyel keleti és déli szomszédjai árasztják el, ám kuriózumokért, nehezen beszerezhető különlegességekért nem restek a Karagáj Kánság vad mezőire is expedíciókat indítani, mikre a meglehetős számú és szilaj kurtanemesek, szabadlegények közt mindig akad jelentkező.

Az oldal tetejére!

Történelem:

Egronia végeláthatatlan erdősségeit az óidőkben elfek lakták, s őrizték azokat a Ködvadon terjeszkedő homályától, ám az évezredek háborúi lassan, de biztosan apasztották az ősi nép erejét. Nagyjaik elhullottak a Homályföldek ádáz fajzataival, ork hadurakkal és láthatatlan romlással való folytonos csatározásban, s belátták, kevesen vannak hozzá, hogy gátat szabjanak földjeik elbitorlásának. Elszánták hát magukat, hogy felkarolják a környező szaporább embernépeket, hogy segítségükkel kiszorítsák erdeikből a lopózó veszedelmet. A szétszórtan élő kisebb törzseket egybeterelték, kultúrát adtak nekik, vérüket elkeverték az övékkel, s mindenekelőtt megtanították uralkodni a legharciasabb népet, az egront. A háborúk forgatagából ekkor emelkedett ki az egron nép legnagyobb hőse Eldalos, kit miután az ellenséget visszaűzték a hegyeken túlra, népe egyként kiáltott királlyá, s a vérük árán megvédett földre ettől fogva országaként tekintett. Az elfek holdvilágból vert koronát ajándékoztak az új királynak, ki hozzálátott, hogy uralmát kiterjessze a vidék többi népére is. A törzsek vagy elismerték a király uralmát, vagy kíméletlen háborúk után behódoltak, végül negyed század alatt Egronia egységes országgá lett.

Az elfek továbbra sem szűntek meg bábáskodni a fiatal birodalom felett, míg jótékony tudatlanságban hagyva az embereket, a színfalak mögött vigyázták e föld náluknál is ősibb titkait. Eldalos mellé maguk közül adtak királynét, kiknek nászából a mai napig uralkodó, dicső dinasztia sarjadt. Az Szépek Népe kifinomult mágiára tanította az embereket, mellyel hatékonyabb fegyvert kívánt adni kezükbe, a homály elleni küzdelemben.

A birodalom alapítása óta eltelt csaknem másfél ezer esztendő alatt az ország a külső és belső békétlenségek ellenére is prosperált, s az Eldalos-nemzetség uralmát trónviszályok sosem szakították meg. Bár több oldalról harapófogóba szorítják ellenségei, a Ködvadon időnként előrajzó fertelmeivel és a környező birodalmakkal fennállása során eredménnyel harcolt, avagy sikeresen kiegyezett.

Belső válságai közül tán a legjelentősebb II. Endares idejében zajlott, ki előnyös házassága révén remélte elnyerni Allenwell elefántcsont-trónusát, s hogy fegyverrel is érvényt szerezhessen trónigényének, kénytelen volt tetemes birtokadományokkal ügyének megnyerni az ország főrangjait. Végül a mértéktelen adományozás oly módon meggyengítette a királyi hatalmat, hogy az uralkodót egy a határokon túli diplomáciai körútjáról hazatérve elfogták, s csak annak fejében engedték újra szabadon, hogy pecsétjével látja el a nemesség kiváltságait rögzítő törvényeket, mit a király –minthogy tisztességes alkut kivívni nem maradt ereje- szó nélkül megtett. Ettől fogva datálódik az egron nemesség alkotmányos önállósága, mely a zászlósuraknak szinte korlátlan hatalmat ad az általuk uralt tartományok felett, s bár uralkodójukat továbbra is vérük hullásával kötelesek szolgálni, a zászlósurakból felállott Királyi Tanács beleegyezése nélkül semminemű adót a korona ki nem vethet, s hadjáratot külországba nem indíthat. A Dawini-bullából származtatja a nagyszámú bocskoros katona-nemesség önazonosságának gerincét, hiszen törvénybe foglaltatott, hogy az elszegényedőket jobbágysorba nem vethetik vissza, ugyanakkor a bulla ellenállási jogot rögzít a kardnemesek számára, ha jogaik bármilyen formában sérülnek. E törvény, a nemesség hatalmának, s befolyásának folyamatos növekedése okán, azóta is sarokpontja az ország külső, s belső politikájának.

Az oldal tetejére!

Társadalom:

A királyi hatalom a Dawini-bulla óta erősen támaszkodik a nemességre. Mivel a székváros környéke, s annak tartománya koronabirtok, így a központosított uralkodói hatalom hívei gyakorta érvelnek azzal, hogy ez alapján a királynak nincs több joga, mint tartományi zászlósurainak, habár döntést még nélkülük sem hozhatna önállóan. Ám a történeti hagyomány, s a közvélekedés is ebben látja a biztosítékát a megannyi különálló jogokkal bíró társadalmi csoport kiváltságai csorbítatlanságának.

Bár a főhatalom a mindenkori uralkodóé, ő államügyekben döntést egymaga csak ritkán hozhat a Királyi Tanács beleegyezése nélkül, noha a jelenlegi király, IV. Barad regnálása idején igyekezett minél inkább ellensúlyozni a Tanács kizárólagosságát, s ha visszaszorítani nem is, de jó érzékkel tudta azt egyensúlyban tartani az uralkodói akarathoz számítva. A Tanács az ország leghatalmasabb nemeseiből, a tartományi zászlósurakból áll. Rajtuk kívül az elfek közösségének képviselője, a királyi városok delegáltja, a főpapi kollégium követe, s a Magisztrátus varázsló-tanácsosa vesz részt a munkában. A birodalom életét érintő súlyosabb kérdésekben az Országgyűlés hivatott dönteni, melyre hivatalos minden nemes, az egyszerű bocskorostól az őrgrófig, s törvény szerint mindegyiküknek a szava ugyan annyit ér, mi nem kis bonyodalmat eredményez olykor. Ezen alkalmak a törvénylátó napok szerepét is betöltik, így évente megtartásra kerülnek, s hagyományosan ekkor erősítik meg a nemesek a koronának tett hűségüket is.

A birodalom nemessége jobbára familiárisi viszonyban áll a zászlósurakkal, s birtokán ugyanolyan önállósággal rendelkezik. Az ország földjei egyébiránt formailag a korona tulajdonát képezik, mit az csupán használatra adományozhat el, ám a donáció örökös híján visszaszáll a koronára. A nagyszámú köz- és kisnemesség- kik gyakran jobbágyaik mellett dolgoznak saját birtokukon- alkotja a tartományi hadak nagyját. Bár a táborba szállás legfőbb kötelességük, mivel a gyakori háborúskodás sűrűn termeli ki a kardnemeseket, sokuknak egy szál fegyverén és címerlevelén kívül más vagyona aligha akad, így általában zsoldosként kötnek ki valamely végvárban, vagy nagyobb úr seregében.

A polgárság helyzete a mezővárosokban nem különbözik a jobbágyokétól, míg a királyi városok lakói szerfelett büszkék különleges jogi státusukra. A keleti gazdag bányavárosok füzére a királyi monopóliumnak számító bányákat bérli, s bár a vámok után a kincstár felé bizonyos illetékekkel tartozik, adóját évente egy összegeben fizeti, a városok ezen kívül teljesen önállóak. A koronát háborús időkben tartoznak szolgálni, megfelelő számú hadat kiállítva, a seregek ellátását , az ostrom-és hadiszereket biztosítva.

A jobbágyság sorsa tájanként változó, míg a kedvezőtlenebbül termő vidékeken, a hegy-völgyekben, s a koronatartományban sanyarúbb, addig a szelídebb éghajlatú, zsíros alföldeken sokkalta jobb. Terheik uraik akarata, s szűkebb hazájuk hagyományai szerint változnak: míg néhol az első éjszaka jogát is szigorúan veszi a földesúr, addig a jobb sorsú végeken a parasztok akár saját papot is szegődtethetnek a maguk lelkének meggyőződése szerint. A röghöz kötés ugyanígy alakul: amíg a soványabb földeken elengedhetetlen az állandó munkáskéz, addig a dús televényen bőven válogathat a jobbágy, mely urat kívánja szolgálni, s a menlevelet is nagyobb hajlandósággal adják ki a birtokosok, lévén, hogy van miből azt megfizetni. A földnélküli zsellérség, bár a legszegényebb a jobbágyok sorában, ugyan nem nagyszámú, ám állandó vándorlásban van. A nyomort mégsem ismeri, hisz munkája is akad: hol idény szerint a földeken, hol pásztorként, hol csupán egyszerű pákászként a lápban keresve meg az asztalra valót. Általánosan elmondható azonban, hogy az egron jobbágy urának kilenceddel, robottal, ajándékkal tartozik, s háborús időkben porcióval, néhol kvártéllyal is. Fegyvert nem viselhet, ám hogy mi számít fegyvernek, az környékenként változó: míg a Tengerbirtokon csupán könyöktől hosszabb pengékre szokás kardként, s így fegyverként tekinteni, addig a koronatartományban kötél jár egy lándzsahegy, avagy buzogány birtoklásáért is. Háború idején a paraszt nem sorozható be, ám urának engedélyével, szabad vállalásból katonának állhat. Ez az egyetlen módja a kiemelkedésre, hiszen így nemességet szerezhet a harctéren. Ezáltal mentesül a jobbágyok terhei alól, földjét hazatérve szabad bérlőként művelheti, s hívhatja urát “jó kuzinnak” eztán. Bár az ilyen parasztkatonákat a büszke bocskoros nemesség megvetéssel kezeli, a szegényebb földesurak mégis időről időre kénytelenek őket harcba engedni, hisz így letudják katona-állítási kötelezettségüket, s lekerül vállukról a felszerelésének anyagi terhe is.

Az elfek különleges megbecsülésnek örvendenek, bölcseik tanácsokkal, és közelebbről meg nem nevezhető szolgálatokkal segítik a koronát vészterhes időkben, főként ha ezen veszedelmek túlmutatnak azon, mit még egyszerű halandó orvosolhat. Erdeikben királyi akaratnál fogva nem háboríthatják őket, elzárkózó közösségeik féltve őrzik megmaradt vérvonaluk és tudásuk titkait. Noha a hagyományos közösségek nem érintkeznek az emberekkel, akadnak bizonyos kolóniák, kik az öregek ásatag nézeteivel ellentétben szorgalmazzák az embernépekkel való mind szorosabb együttélést, tudván, hogy fajuk felett már eljárt az idő. Ez utóbbit vallók kevesebben vannak, jórészt a nagyobb városokban telepednek meg, s a hagyományok tisztelőinek szemében végtelenül dekadensek és romlottak. A tisztavérű elfek kollektív nemességet élveznek a birodalomban, mindenkori követük a Királyi Tanács tagja. Noha az egyszeri paraszt legfeljebb mesékből ismerheti őket, kevertvérű utódaikkal mind gyakrabban találkozni birodalomszerte a haladó szellemű kolóniák tevékenysége nyomán, e félvéreket általában gyanakvással vegyes kíváncsisággal kezelik.

A törpék a Vörös-hegység vonulatai közt megbúvó tárnavárosukban Szurdokvárban élnek, dolguk nemigen akad a külvilággal, katonai szolgálattal sem tartoznak a koronának, csupán a mithrill-váltság néven ismeretes adójukat fizetik évente egyszer, cserébe, hogy művelhetik a hegyek mélyét, mi elég tetemes mennyiség ahhoz, hogy ne háborgassák őket belső ügyeikben. Útonjáróik a tárnavároson kívül különleges elbánásban nem részesülnek, ugyanaz a törvény vonatkozik rájuk akárcsak az emberekre. Fuvarosként, bányász-és pallérmesterként, bankárként, de olykor pásztorként is gyakran találkozni velük a hegyvidék emberlakta településein.

Az orkok több bosszúságot okoztak a birodalom történetében, mint bármely másik nép. A Ködvadon földjéről betörő ork nemzetségek megannyiszor prédálták fel a Vörös-hegység vidékekét, s a királyság számtalan büntetőhadjáratot vezetett törzsi területeikre, hol több, hol kevesebb sikerrel. Végül, minthogy nem bírtak megálljt parancsolni az ország nagyját rettegésben tartó hordáknak, I. Firtas király követet menesztett a törzsfőkhöz. Szállásterületeket ajánlott fel nekik a Vörös-hegység völgyeiben, cserébe az ország határainak védelméért a Ködvadon betörő fajtársaikkal és egyéb borzalmakkal szemben. A Négy Törzsek ráálltak az alkura, s azóta az orkoknak Egronia ege alatt is helyük van. A törzseket és nemzetségeket lajstromba vették, s háborítatlanságot ígértek nekik, ám mindez nem vonatkozik a kisebb-nagyobb belháborúk során kivált és új törzseket alapított szakadárokra, kik nem kímélik az emberlakta területeket, s kik ellen mind a királyság, mind lajstromos társaik is egyaránt hadat viselnek. Az orkokat gyakran rettegik az egyszerű népek, legyenek bár kevert vérűek, vagy hadi ösvényen járó portyázók.

Noha a birodalom alattvalói megannyi népcsoporthoz tartoznak- lévén az egronok által meghódoltatott törzsek maradékai- etnikai feszültség korántsem jellemző az országra. A nem emberi fajzatok iránt olykor fellángolhat a tudatlanok haragja, ez általában nem több egyszerű bűnbakkeresésnél. Azonban általánosan elmondható, hogy e három nép képviselőinek feltűnése megszokott az emberlakta vidékeken. A vándor goblin üstfoltozó, gnóm órásmester, a félszerzetek dombvidéken megbúvó falvai, s egyéb elfszabású népek sem mennek ritkaságszámba az országban, ám, hogy miként viseltetnek velük szemben az a kedélyes jószomszédi viszonytól, a gyanakvó kíváncsiságon át a babonás félelemig vidékenként más és más. Ugyan a vége nincs erdőségek, szemhatárig nyúló füves, szikes puszták, lápok, s az óidőkből maradt romvárosok temérdek furcsa szerzetet rejtenek, nem beszélve a Ködvadonból ideszakadt teremtményekről, ám ők jórészt rejtve élnek az embernépek szemétől, s ha útjuk keresztezi is az emberlakta tájakat, nem kezeltetnek másként, mint az erdők-mezők egyéb vadjai.

Az oldal tetejére!

Vallás és Egyház:

Egronia birodalmában általános vallásszabadság uralkodik, lelki meggyőződésében senki sem háboríttatik. Amíg fizeti az Egyisten egyházát megillető dézsmát olyan rítus szerint imádkozik, s azon entitáshoz, akihez csak akar, csupán az emberáldozó vallásoknak nincs helye az Egy egei alatt. Így fér meg egymás mellett a törpe ősök, ork totemek, elf Valók hite, és Harmatföld klánjainak ős-kultuszával.

Az egron államvallás természetesen az Örök Fény hite. Dualista vallás ez, minek alaptétele, hogy a sötétség az embert halandó természete bűnre való hajlandóságán át csábítja, míg a hívőknek a fény felé kell törekednie életében, hogy halála után egyesülhessenek azzal. Tanítása szerint az Egyisten az idők kezdetén halandó emberként öltött testet, hogy közöttük járva tanítsa és megóvja a bűnökben tobzódó emberiséget. A halandók azonban tudatlanságukban egy oszlophoz kötözték Őt, s lándzsát szúrva szívébe, megölték. Erre elhomályosult az ég, s fényangyalok kara szállt alá, hogy felemeljék a testet, s napba öltöztetve égbe vigyék a halandó asszonyt, ki világra szülte a testetöltött Egyistent. A fényangyalok szózatára megtért hóhérokból váltak az Egy első papjai, s végtelen bűnbánatukban koldus remeteként tanították az Egy szavát, és óvták a sötétségtől a tévelygő lelkeket. A Hit gyakorta használt szimbólumai a Fénylándzsa, és a Napkorongba foglalt Mindent Látó Szem. Legfőbb ünnepei a napfordulókhoz kötődnek, s osztják az egyházi évet télen a bűnbánat és elmélyülés, míg nyáron az életöröm és hálaadás időszakaira. Az Egy áldozatot nem vár, viszont felajánlást fogad híveitől, kik a templomok fogadalmi oltáraira, kápolnáiba általában szimbolikus tárgyakat helyeznek (otthonuk kicsinyített mását, szeretteik képét, akiért imádkoznak, egy-egy rezet, aranyat a gazdagságért, vagy csupán egy pergamenre írt fohászt, minek beteljesültét várják).

Az egyház a korona legfőbb támasza, mindenkori feje a Főatya, ki az Egyisten akaratának legfőbb letéteményese e földön, udvarát Angyaltrón (a régi Zarra) városában találni. Egróniában szavát a bíboros közvetíti, kinek székhelye Hárspalota. A bíboros egyben zászlósúri méltóságot is visel a Királyi Tanácsban, így a leghatalmasabb főurak közé tartozik. Az egyház életét a bíboros alatt álló érsekek irányítják, kiket a tartományok élére neveznek ki. Az egyházi birtokokat igazgató püspökök egyben világi méltóságnak is számítanak, s nemesenszületettek közül választják őket, alattuk papok, vándorolva prédikáló diakónusok, szerzetes és apácarendek állanak, mik fogadalmuk szerint ugyanúgy lehetnek tanító, betegápoló, iratos, vagy harcos rendek. Az egyház fontos szerepet tölt be a birodalmi közigazgatásban, oktatásban. Tartományszerte több helyütt működtetnek hiteleshelyeket, káptalanokat, illetve falusi iskolákat, hol a tehetségesebb gyermekeket betűvetésre, számolásra, katekizmusra oktatják. Megemlítendők még az inkvizítorok, kik az egyházat és a birodalmat egyaránt védelmezik a lappangó ellenségtől, legyen az külső, avagy belső eredetű. Kívülük létezik még vagy fél tucatnyi lovagi testvérület, kik a naphit szegénységi és tisztasági fogadalmat tett fanatikusai, s paplovagok, kik a harctéren karddal szolgálják az Urat, az egyházi hadak fejét és gerincét képezve.

A kontinens történelmének viharai nem hagyták érintetlenül a vallást sem, hiszen az 1068-as egyházszakadás óta az Örök Fény hite két, egymással rivalizáló ágra szakadt. Allenwell Császárságának felemelkedésével az őslakosok hite elegyedett a Próféta tanításaival, aminek következtében megszületett a Keleti Egyház. Tanai szerint -szenben az Angyaltrón dogmáival- a hívek evilági feladata nem a vezeklés és a bűnbánat, hogy az által nyerjenek bebocsátást a Mennyek országába. Hirdetik, az Egyisten -azáltal, hogy emberként testesült meg- isteni lényegében részeltette az emberi nemet, mit a Próféta kioltott élete és annak Szent Vére köt össze testvéri egésszé. A vér ezáltal központi szerepet kap szertartásaiban, tanításai pedig sokkal inkább az életigenlést és az akarat szabadságát helyezik előtérbe: a híveknek cselekedeteik révén e földön kell megélniük a mennyek országát, kinek-kinek saját értelmezése szerint. Híveitől véráldozatot követel, ám emberéletet csak a legszélsőségesebb szekták áldoznak az egyházfő rosszallása mellett. A Keleti Egyház vezetője a Vén, kinek udvara Caderossóban áll (a császár vígyázó tekintetéhez közel), papjai nyugati hittestvéreikkel ellentétben nem fogadnak nőtlenséget. Számtalan misztikus iskola és szekta működik kebelén, mik vallási vitáikat olykor nem restek fegyverrel is rendezni, ám a Vén hatalma ebbe csupán a legritkább esetben szól bele. A Keleti Egyház szerzetesrendekkel ugyanúgy bír, ám az invizíció és a paplovagság intézménye már messze áll felfogásától. Legfőbb jelképe a kehely, mi a kiontot, ám soha el nem vesző Vért hivatott szimbolizálni.

A Hit titkait a Próféta a Szentiratban összefoglalva hagyta az utókorra, mi legszentebb könyve és iránymutatója az emberiségnek. A Keleti Egyház mindezt a Keremei Kánonnal egészíti ki, ami Szent Vér kultuszának gerincét képezi.

Az oldal tetejére!

Hadszervezet:

Az egron nemzet nagymultú harci hagyományokkal rendelkezik, hisz ha nem így volna, a királyság alapításának kezdetén aligha kovácsolhatták volna egybe a vidék más népeit.

Az ország hadereje a nemesi bandériumokra támaszkodik, mik a familiáris láncon át duzzasztják fel a tartományurak hadait. Mivel a jelentős számú kurtanemesség adja a hadinép nagyját, s egy nobilis személy kizárólag lóháton megy csatába, a félnehéz és könnyű lovasság teszi ki a hadak nagyját. Az efféle bocskoros katonanemesek, ha jelentékeny birtokkal nem is, ám csatára nevelt hátassal, apáról fiúra szálló karddal, fegyverderékkal kivétel nélkül rendelkeznek.

A nincstelen kardnemesek és magukat katonának megváltó jobbágyok tömege alkotja az úgynevezett szabadlegények rétegét, kik vagyonuk nem lévén senkinek sem hűbéresei. Sajátos figurái ők az egron társadalomnak. Jobbára valamely nagyúr szolgálatába állnak, vagy végvárba szegődnek el, de békeidőben előszeretettel csapnak fel kocsikísérőnek a kereskedők portékáinak felvigyázására, vagy hajcsárnak a szilaj ménesek, vásárra hajtott marhacsordák mellé. Nem ritka, hogy útonállással keresik meg olykor a kenyérre valót, vagy csapnak fel valamely kóborló zsoldoskompániába, mely kettő néha alig különbözik egymástól. A honi népköltészetben ők a szabadság megtestesítői, romantikus nincstelenségük, vakmerő harciasságuk nem egy dal, ballada ihletője.

A zászlósúri bandériumok a tartomány mindenkori fejének tartoznak hűséggel, nem úgy a Királyi Gárda regimentje. A ragyogóan képzett alakulat, noha nem nagyszámú, roppantul ütőképes. Javát számszeríjász és puskás egységekkel kombinált szálfegyveres nehézgyalogság adja. Ezen sereg kizárólag az uralkodó pálcája alá sorakozik fel, tisztjei kivétel nélkül a Hadiakadémiáról kerülnek ki. Gyakori jelenség, hogy a szerényebb vagyonnal és kapcsolatokkal bíró családok fiaikat a gárda soraiba küldik, mi a tehetséges ifjaknak egyedülálló lehetőséget nyújt a kiemelkedésre. A regiment olyannyira hatásos fegyvernek bizonyult az uralkodók kezében, hogy a főnemesség hosszas protestálása után és ősi jogaikérti aggodalmában rábírta a koronát, hogy a gárdát békeidőben ne tarthassa teljes létszámában egy helyen. Így történhet, hogy a 2000 fős Királyi Gárda a birodalom tartományaiban szétszórva, őrházakban, várakban teljesít szolgálatot, jobbára a vidék nyugalmának őrzését, vámok beszedését végezve, nem utolsó sorban pedig az uralkodó szemének, fülének és öklének szerepét betöltve, ha éppen szükséges.

Itt essék szó Koronaékkő és más fontos városok (így Zubogó is) rendjének felvigyázóiról, a Veres Darabontokról. Marcona veteránok ők mind, s a főváros veszélyes sikátoraiban, kikötőjében kegyetlenségig menő hatékonysággal tartatják be a törvény betűjét. Nem riadnak meg tőle, ha ugyanolyan módszerekhez kell folyamodniuk a rend fenntartása érdekében, mint amikkel ellenségeik, az alvilági szervezetek, klánok is élnek. Beszélik, nem egy tagjuk maga is megjárta ezen céhek sorait. Ha feltűnik lámpás őrjáratuk az utcákon, még a tisztességes polgárok gyomra is összeszorul olykor, kaszárnyájukat a népnyelv csak Torokként emlegeti, hisz akit egyszer elnyel, sosem látják többé.

Hasonló feladatot látnak el a Nekropoliszok (Zubogóban Csontváros) őrzői, kik a temetőnegyed falain és az azon belül strázsáló őrtornyokban látnak el szolgálatot. Szerencsétlen latroknak a bitó vagy a népnyelven csak gyászbakáknak hívott temetői őrség között kellett választaniuk, így e válogatott társaság erőszaktevőkből, gyilkosok, rablókból, szélhámosokból áll, kik papok és paplovagok felügyelete alatt látják el szolgálatukat. Kényszerből tett esküjüket homlokukba égetett billoggal pecsételik meg, mit ha meglátnak a temetőnegyeden kívül, szökevény viselőjének sorsa azonnali halál, (essen az bárki kezétől) eltorzítani pedig nincs értelme, hisz a Veres Darabontoknak olykor a gyanú is bőven elég a felkoncoláshoz. Az őrség ugyan nem nagy számú, ám a folyamatosan érkező utánpótlásnak mégsem akadnak gondjai a férőhelyekkel, hiszen a gyászbakák között igencsak nagy a halandóság. A temetőben tartani azt, ami már egyszer odakerült, embert próbáló feladat, a kiterjedt kriptavárosba indított felderítő csapatok zöme gyakorta vész oda, a látott borzalmaktól sokan önkezükkel vetnek véget életüknek, vagy visszavonhatatlanul megőrülnek, munkát adva ezzel a temetői őrség saját hóhérának. Ám azokból, akik túlélik a viszontagságokat, jobbára félelmet nem ismerő harcos válik, ki megtérvén a rossz útról elkötelezett védelmezője lesz az élők világának.

Az oldal tetejére!

Külpolitika:

Egronia a kontinensfélen középhatalmi státusszal bír, a császár és a nagykán országai harapófogóba szorítják, s ő mindkettejük expanziós törekvéseinek forrópontjában áll. Mivel az uralkodó önálló, ütőképes erőkkel nem rendelkezik, s a tartományi nemesek egységesen nem akarnak sereget állítani, amivel útját állhatnák a keletről, vagy nyugatról érkező támadásoknak, a király a kiegyezésre törekszik mindkét féllel. A kánoknak hadisarcot fizet, hogy ne dúlják fel az ország keleti felét, bár a gyepű így is hadszíntér, a beütések meglehetős gyakorisággal fordulnak elő, épp ezért a környékbeli nemesek állandó seregeket tartanak fegyverben és puskaport a végvárakban. Allenwellhez igyekszik diplomáciai úton közeledni, virágzó kereskedelmet folytat az országgal, az uralkodóval pedig akár dinasztikus alapon, akár kölcsönös katonai segítségnyújtással, de kiegyezésre törekszik, ám e szándéka egyoldalú. A császárság mindenképp vazallussá kívánja tenni Egroniát, s ez egyértelműen látszik is. Mordavart a jelen időkben Egronia és Allenwell ütközőállamnak használja, hol közvetlen összecsapások nélkül próbálhatják tisztázni egymással szembeni erőviszonyaikat. Kihasználva a marakodó bojári dinasztiákat és vajdacsaládokat, mindkét ország támogatja a maga kedvenceit, s az ország épp annak a hatalomnak az égisze alá ajánlja magát, amelyiknek kegyeltje elég támogatást kapott, hogy erő pozícióból uralhassa a területet és nyomhassa el ellenfeleit. Ám ezen időszakok legalább oly gyorsan váltakoznak, mint az időjárás. Zarovar hatalmaival legalább olyan változatos Egronia kapcsolata, ahány a törpeállamok száma. Némelyüket befolyása alá akarja hajtani, másokkal barátságban, megint másokkal kusza szövetségek hálóján keresztül, ha csak papírforma szerint is, de hadban áll.

Az oldal tetejére!